Kettő

— Tudod, ez mókás. — Leteszi a csészét, és felém hajol, az
ujjai a fonott, zöld tányéralátétet babrálják, mintha a kezével
vasalgatná. —Olyan jól és gyorsan összeszoktunk, mintha nem
is lett volna olyan régen. Ki gondolta volna — Kissé
mosolyogva, csodálkozva csóválja a fejét.
— Tudom, hogy a reinkarnáció elsősorban a karmáról szól
meg a múltunk befejezetlen ügyeitől, de nem is álmodtam
volna arról, hogy végül ennyire... szó szerint valósul meg
számomra.
— És a varázserejük... Visszatért
Ava lassú, mély levegőt vesz, újból a csészéjéért nyúl, és
határozottan megfogja a fülét, de mielőtt felemelné, megáll és
így szól:
— Nem. Még nem. De talán ez nem is olyan nagy baj. —
Megvonja a vállát. Zavarodottan ránézek, hogy ez mit akar
jelenteni.
— Hát, nem úgy tűnik, mintha neked olyan jól összejött
volna, ugye
Az ölembe ejtem a kezemet, és összekuksolom, tekergetem,
húzgálom az ujjaimat Görnyedt, ideges látványom elegendő
választ ad a kérdésére.
— És mivel én is gyakoroltam a mágiát... hát, nyilvánvaló.
— Oldalra lógatja a nyelvét, és felemeli a kezét, mintha hurkot
vetne a saját nyakába, aztán nevetésben tör ki, és megfenyeget
az ujjával, amikor eltátom a számat. — Jaj, nevess már! —
Gyors mosollyal kivillantja a fogait.
— Nincs értelme sírni a múlt miatt, amit nem tudok
megváltoztatni. Az egyik lépésből következik a másik, és
ahogy a dolgok állnak, ez itt a következő lépés. — Nyitott
tenyérrel az asztalra csap. — Mert az előző életeim
tapasztalatai miatt, és mert segítettél eljutni Nyárvidékre, ahol
végül bejutottam a Tudás Nagy Csarnokába, sokkal jobban
megértem azokat a dolgokat, amelyekről csak találgatni tudtam
azelőtt.