Kettő

Huszonnyolc
Megszokásból, gondolkodás nélkül felém tolja a sütis
tányért Megrázza a fejét, és halkan felnevet, ahogy
megpróbálja elrántani előlem, de nem sikerül, mert kinyúlok,
és elveszek egyet alulról. Krémszínű, kerek, íves süti, nagy
cukormorzsák díszítik a tetejét. Letörök egy darabot az
oldalából, és a nyelvemre helyezem. Emlékszem, hogy ez volt
a kedvencem, és bárcsak élvezhetném az édességet vagy
bármilyen ételt úgy, ahogy régen.
— Miattam nem kell megenned — szól Ava. A szájához
emeli a csészéjét, és megfújja a teáját párszor, aztán
belekortyol. — Hidd el, az ikrek épp eléggé szeretik kettőnk
helyett is, úgyhogy nem sértődöm meg, ha nem érdekel.
Vállat vonok. Szeretném elmondani neki, hogy néha, amikor
hiányzik a normális élet, eszem, iszom, és manifesztálás helyett
megvásárolom az üzletben a dolgokat, csak hogy
bebizonyítsam, még képes vagyok rá. De ez általában nem tart
sokáig, és újabban csak akkor fordul elő, amikor késő van, és
fáradt vagyok meg kissé elveszett — ahogy most is. Máskor el
sem tudom képzelni, hogy valaha vissza akarnék térni ahhoz a
hétköznapisághoz.
De csak ránézek, és megkérdezem:
— Hogy vannak az ikrek — Letörök egy újabb falatot, és
felidézem, milyen az íze. Édes, gazdag, mennyei, és egyáltalán
nem olyan kartonpapír ízű, mint most. Tudom, hogy én
változtam meg, nem a recept