Kettő

Három
— Hogy ment
Damen ajtót nyit, mielőtt kopognék. A pillantása mély és
erős. Követ a dolgozószobába, ahol lerogyok a velúr bevonatú
kanapéra, és lerúgom a sarumat. Gondosan kerülöm a
pillantását, amikor mellém telepszik a párnára. Általában az
örökkévalóságot töltenem azzal, hogy csak nézem — az arca
finom vonásait, magas arccsontját, buja, hívogató ajkait, a
szemöldöke ívét, sötét, hullámos haját, sűrű szempilláját —, de
ma nem.
Ma inkább néznék bárhová máshová.
— Na, elmondtad neki— Az ujjai végigsimítanak az
arcomon, a fülem hajlatán. Az érintése az örökké jelenlévő,
közöttünk rezgő energiamező ellenére megtölt bizsergéssel és
forrósággal. — A süti olyan figyelemelterelő volt, mint
remélted — A szája a fülcimpámat birizgálja, majd lefelé
indul a nyakamon.
Kimerültséget színlelve hátradőlök a párnákra, behunyom a
szemem. De az az igazság, hogy nem akarom, hogy lásson,
hogy túl figyelmesen nézzen. Nem akarom, hogy érezze a
gondolataimat, a lényegemet, az energiámat — azt a furcsa,
idegen lüktetést, ami az elmúlt pár napban bennem mocorog.
— Aligha — sóhajtom. — Nem érdekelte, szerintem már
nem csak egyféleképpen hasonlít ránk. — Érzem a tekintete
súlyát, ahogy rám néz.
— Szeretnéd megbeszélni