Kettő

tudnád, hogy nincsenek korlátok, semmi sem tarthat távol
kettőnket egymástól. Semmi, csakis te, ez van. Te leszel majd,
aki végül dönt. — Elhúzódik tőlem, de az érintése emléke ott
marad, a tekintete az enyémbe mélyed. — De bárhogy is
döntesz, nem lehet tagadni, hogy ez... — nyúl felém újra —
...létezik.
És amikor rám néz, és a feje mozdulatától a hajfonatai az
arcába és a vállára hullanak, amikor felvonja kissé a
szemöldökét, amikor a mosolyától felbukkannak az arcán a
gödröcskék, amikor így néz rám... ezzel a kihívással nem tudok
szembenézni.
Igen, érzek valamit, amikor egymáshoz érünk. Igen,
tagadhatatlanul szexi és aranyos, és számíthatok rá. Igen, nem
egyszer estem picikét kísértésbe tőle. De mindent összevéve,
még mindig nem ugyanaz, mint amit Damen iránt érzek.
Sosem volt ugyanaz. Sosem lesz. Damen az egyetlen
számomra. És ha ezen az őrült napon semmit sem viszek
véghez, legalább Jude-dal helyre kell tennem a dolgokat,
mindegy, mennyire fáj...
— Jude... —kezdem, de a számra tett mutatóujja
elhallgattat.
— Menj be, Ever! — biccent. Kisimítja a hajamat az
arcomból, és a fülem mögé fésüli. Az ujjai túl sokáig időznek
ott, vonakodnak eltávolodni. — Javítsd meg a dolgokat,
fordítsd vissza a varázslatodat, keresd meg az ellenszer
ellenszerét, tedd, amit tenned kell!
Mert mindegy, hogy érzel irántam, mindegy, hogyan
döntesz, én végül csak azt akarom, hogy boldog légy. De azt is
akarom, hogy tudd, én nem adtam fel. És nem is tervezem
feladni túl hamar. Már négy száz éve rajta vagyok a témán,
úgyhogy akár meg is valósíthatom. És míg az elmúlt pár
évszázadban talán nem sikerült túl egyelőre a küzdelem,
legalább most, Nyárvidék segítségével kicsit egyenlőbb lett a
fegyvertárunk. Talán nem vagyok halhatatlan, valószínűleg