Kettő

Komolyan, tudom intézni a dolgokat. Amúgy Honor
felajánlotta, hogy beugrik, úgyhogy talán adhatok neki egy
esélyt.
Bólintok, és lenyűgöz, hogy milyen nemes, hogy épp afelé
noszogat, aki az elmúlt évszázadok során a riválisa volt
Megfogom a kilincset, biztos vagyok abban, hogy végeztünk,
és kiszállnék, amikor a lábamra teszi a kezét, és közelebb hajol.
— Van még valami.
Odafordulok, és látom, hogy elkomolyodik, miközben
hosszú, hűvös ujjai megszorítják a térdemet
— Bár megígértem, hogy nem avatkozom bele a
kapcsolatotokba Damennel, nem is fogok meghátrálni.
Négyszáz évig folyton veszítettem, ha álmaim nőjéről volt szó,
és ez mostanában nem érint túl jól.
— Te... te tudsz erről — hördülök fel. A torkomra rebben a
kezem, miközben elhal a hangom.
— A párizsi lovászfiúra gondolsz, vagy az angol grófra, a
new englandi gyülekezet egy tagjára és a Bastiaan De Kool
néven ismert művészre —A szemembe néz. A két kék vizű tó
több száz év vágyával izzik. — Aha — bólint. — Mindent
tudok. És még többet. — Megrázom a fejemet, ötletem sincs,
mit kellene mondanom, hová lehet innen kilyukadni. Jude ujjai
a térdemről az arcomra vándorolnak. — Ne mondd, hogy nem
érzed te is. Tudom, hogy te is érzed. Látom a szemedben,
abban, ahogy az érintésemre válaszolsz. A pokolba is, még
abból is láttam, ahogy arra reagáltál, hogy Honorral láttál
korábban... ma... — A csuklójára pillant, de mivel nem visel
órát, vállat von és legyint. — Mindegy, nem hajtok Honorra,
nem úgy van, ahogy gondolod. Szigorúan tanár-diák dolog,
barátság, semmi más. — Oldalra billenti a fejét, miközben az
ujjai gyengéden végigsimítják az arcomat. Olyan megnyugtató,
annyira csábító az érintése, hogy akkor sem tudnék elfordulni,
ha akarnék. — Senki más nem érdekel. Végig csak te
érdekeltél. És talán most te nem így érzel, szeretném, ha