Kettő

Jude várakozón néz rám.
Felsóhajtok, és a földet rugdosom. Elhatároztam, hogy
bevallom a legfontosabb okot, mindegy, milyen rosszul fogja
magát érezni tőle. A szemébe nézve kihúzom magam, és
hozzáteszem:
— Arról nem is beszélve, hogy Damennel sosem tehetek
ilyet. — A szemébe nézek, aztán gyorsan elfordulok. — Nem
hagyhatom őt így el, azok után... — Elhallgatok, és próbálom
lenyelni a gombócot a torkomból. — Azok után, amit értem
tett. — Megdörzsölöm a karomat, hogy felmelegítsem magam,
bár nem is fázom igazán. Csak kínosan érzem magam. Kínosan
és kényelmetlenül, az egyszer szent.
De Jude csak bólint, biztosítva, hogy minden rendben lesz.
A kezét a derekamra téve csendben elvezet a hídtól, a lelkek
hosszú sorából, akik boldogan szökkennek át a túlsó oldalra,
vissza a földi síkra.