Kettő

Jude rám néz, nem zavarja a hangulatváltozásom, és felfelé
görbülő szájjal így szól:
— Hát, nem egészen...
Rálesek, hogy ez vajon mit jelentsen
— Hallottam a segélykérő hívásodat, és jöttem hogy
megkeresselek. Téged kerestelek, nem... nem ezt.
Összeszűkül a szemem, és már cáfolnám, amikor eszembe
jut az első találkozásom az ikrekkel, amely nagyon hasonló
volt ehhez az esethez.
— Nem akartam átkelni — felelem, és szégyenemben
felforrósodik a képem. — Vagyis talán gondolkodtam rajta, de
csak egy pillanatig, és nem komolyan, vagyis nem igazán.
Pusztán kíváncsi voltam, ez minden. Egyébként is, történetesen
ismerek pár embert, akik odaát vannak, és hát, néha
hiányoznak...
— És gondoltad, hogy gyorsan meglátogatod őket — A
hangja könnyed, de a szavai súlyosak, súlyosabbak, mint hinné.
Nemet intek, és lenézek a sáros lábamra.
— Akkor mi az Mi állított meg, Ever Én voltam
Mélyeket lélegzem, egyiket a másik után, mert kell egy
perc, mielőtt felnézek rá.
— Én... nem akartam megtenni. Ja, hát volt egy kis kísértés,
meg minden, de megálltam volna, anélkül, hogy felbukkansz.
— Megvonom a vállamat, a pillantásom a szemét kutatja. —
Részben, mert nem helyes annyi befejezetlen dolgot
hátrahagyni, olyan hibákat, melyeket másnak kell jóvátennie,
és részben azért, mert tudom a halhatatlan lélekről, hogy hol ér
véget, s hát, bár nem gondolnám, hogy jobbat érdemlek,
mégsem óhajtok a végzetem felé rohanni. Láttam a túloldalt,
vagy legalábbis azt, amely nekem annak számít. És sajnálom,
hogy ilyet mondok, de az aligha az a hely, ahová a családom
került. Tartok tőle, hogy ha újra akarom látni őket, sokkal
szerencsésebb lesz rajtad keresztül kapcsolatba kerülnünk,
mintha átkelnék a hídon, arról nem is beszélve, hogy...