Kettő

Beszélek Aváról és az ikrekről, meg a furcsa múltról, ami
összeköti őket, és arról, hogyan változtattam át Havent is
szörnyeteggé. A csakrákról és hogy a gyengeségeink
megcélzásával lehet csak megsemmisíteni minket, és
természetesen mesélek neki Árnyvidékről, az örök mélységről,
ahová a halhatatlanok mennek —amely egyetlenként itt tart
engem, a híd ezen oldalán. A szavak olyan gyorsan törnek fel,
hogy nem tudok megálljt parancsolni nekik. Annyira
megkönnyebbülök, hogy megszabadultam a terhemtől és
annyira hajt, hogy Jude próbál higgadt maradni, és nem
teljesen frászt kapni, és hagyja, hadd folytassam.
És amikor ahhoz a részhez érek, hogy milyen szörnyű
módon vonzódom Romanhez, hogy hogyan ég bennem a
kitartó, sötét láng, és elmesélem azt a lealacsonyító pillanatot,
amikor alig tudtam megszökni, Jude rám néz, és így szól:
— Légy szíves, lassíts, Ever! Alig tudlak követni.
Bólintok. A szívem zakatol, az arcom kipirul, és szorosan
magam köré fonom a karomat. A hajam hosszú, nyúlós
tincsekben tapad az arcomra, vállamra, hátamra, nagy, kerek
harmatcseppektől nehéz, amelyek rendületlenül hullanak.
Figyeljük, ahogy az újonnan érkezettek sora buzgón átkel a
túloldalra. A híd megsüllyed és inog, miközben masíroznak
egyenesen előre, és mindegyikük szemében csodálatos, pompás
fény csillog.
— Figyelj, elmehetnénk... valahová innen — int a fejével
az emberek sorára, amely olyan hosszú, hogy az jut eszembe,
talán valami katasztrófa történhetett. — Kicsit parázok ettől.
— Te döntöttél úgy, hogy ide jössz — vonok vállat.
Megmagyarázhatatlanul ellenséges vagyok, nem beszélve a
vallomásom miatt érzett bűntudatról. Épp most fedtem fel a
történetemet, teljes elhallgatott, titkos egészében, kiterítettem
elé, és csak annyit tud mondani, hogy lassíts, meg lépjünk le
innen Megrázom a fejemet. —Most komolyan. Nem mintha
hívtalak volna, hogy gyere velem, csak felbukkantál.