Kettő

— Tudom, hogy mások számára hová vezet — vonom meg
a vállamat A pillantásom Jude és a híd között vándorol. — De
fogalmam sincs, engem hová visz.
Hunyorog, és félrebillentett fejjel tanulmányoz, lassan,
figyelmesen, és óvatosan folytatja.
— Odaátra vezet. Mindenkinek. Nincsenek sávok. Nincs
megkülönböztetés. Ezt a fajta Ítélkezést hagyd a földi síkra, itt
nem érvényes.
Meggyőződés nélkül vállat vonok. Ő nem tudja, amit én.
Nem látta, amit én. Honnan is tudhatná, hogy rám mi érvényes,
vagy mi nem
— Akkor is — biccent, mivel tisztán és érthetően érzékeli a
gondolataimat. — Nem vagyok biztos abban, hogy ezen
kellene gondolkoznod egyelőre. Az élet máris elég rövid,
tudod Még azokon a napokon is, amikor nagyon, nagyon
hosszúnak érzed. Mire vége, addigra csak egy pillanat, egy
villanás az örökkévalóságban, hidd el nekem!
— Neked talán az, de nekem nem — felelem nyíltan és
őszintén a szemébe nézve, hogy világos legyen a meghívás.
Kész vagyok elmondani mindent, az egész piszkos mesét,
kiteríteni az asztalra, mindent, amit egészen eddig elhallgattam.
Csak annyit kell tennie, hogy kérdez, és az övé az egész
vallomásom. — Számomra aligha csak egy villanás, ahogy te
mondod.
Megdörzsöli az állát, és összevonja a szemöldökét, látom,
hogy próbálja értelmezni a szavaimat.
És ennyi az egész. A vágya, hogy megértse, és az egész
kibukik. Minden. Teljes egészében. Egy egész szóáradat,
amely olyan gyorsan és dühödten ömlik, hogy az egész
összekavarodik. Visszanyúlik egészen az első napig, a baleset
helyszínéig, amikor Damen először megitatott az elixírrel és
átváltoztatott azzá, ami most vagyok, aztán jön az igazság
Romanről, arról, hogy kicsoda valójában, és hogy
gondoskodott arról, hogy mi Damennel sose lehessünk együtt.