Kettő

Mi van, ha ez megoldja minden gondomat, megszabadít a
szörnyetegtől, kioltja a lángot, és újra láthatom a családomat,
és mindez csak egy kicsi lépés, majd még egy
Néhány lépés a szeretteim meleg, hívogató ölelése felé.
Néhány lépés, és eltávolodom Romantól, Haventől, az
ikrektől, Avától és a szörnyű zűrtől, amit csináltam.
Néhány lépés a béke felé, amit keresek.
Komolyan, kinek fájhat Biztosan ott találom majd a
családomat, amint rám várnak — ahogy azokban a túlvilági
sorozatokban.
Szorosabban markolom a kötelet, és talpra húzom magam.
A lábam reszketeg, bizonytalan, amikor picit előbbre hajolok,
hogy jobban lássak. Azon gondolkodom, meddig kellene
mennem, hogy már ne legyen visszaút. Emlékszem, hogy Riley
azt mondta, úgy félútig jutott, amikor visszafordult, hogy
megkeressen engem, aztán úgy összezavarta a köd, hogy nem
találta meg újra a hidat — legalábbis egy időre.
De ha úgy is döntök, hogy továbbmegyek, átlépek a
túloldalra, vajon ugyanoda jutok majd, ahová ők Vagy inkább
egy tehervonattá válok, amely alatt átállítják a váltót, és
Árnyvidék végtelen mélységébe jutok a boldog örökkévalóság
helyett
Mély lélegzetet veszek, és megmozdulok, felemelem a
lábamat a nedves, süppedő talajról, és épp lépnék egyet, amikor
hirtelen megnyugtató hullám önt el — egy békés áramlat,
amely csak egyet jelenthet —, amelyet csak egyetlen ember tud
előidézni bennem. Damen bizsergésével és forróságával
annyira ellentétes érzés, hogy egy kicsit sem lep meg, amikor
megfordulok, és Jude-ot pillantom meg magam mellett.
— Tudod, hová vezet, ugye — int a gyengéden ringó híd
felé. A hangja friss és nyugodt, de ideges reszketése mindent
elárul.