Kettő

Úgyhogy csatangolok, minden cél nélkül, és azt sem tudom,
mi lesz, ha odaérek valahová. A szivárványszínű patak mellett
megyek, ráérősen, sietség nélkül rakosgatom a lábamat, csak
baktatok, alig veszem észre, hogy véget ér a patak, és a talaj
puha, ázott, nedves ösvénnyé válik a talpam alatt.
Alig veszem észre, hogy jó néhány fokot lehűl a levegő, és a
könnyű, aranyló ragyogás megsűrűsödik, és nehezen látok át
rajta.
És talán ez magyarázza a megdöbbenésemet, amikor
megpillantom. Amikor rádöbbenek, hogy tudtomon kívül
elértem a helyet, ahol mindig a legsűrűbb a köd, ahol könnyű
átlépni azt a pontot, ahonnan már nincs visszatérés. Nézem az
ismerős, lejtős körvonalakat, a szakadozott, megviselt köteleket
és az egymást keresztező, szálkás faléceket. A formája
felvillan, majd elhalványul, elfedi a köd, de még így is
tagadhatatlan, amit látok.
Kétségtelenül ez az odaátra vezető híd.
A Lelkek Hídja.
Letérdelek mellette, a térdem elsüllyed a nedves, párától
vizes földben. Vajon szándékosan vezettek ide, hogy végül át
kelljen kelnem a hídon
Mi van, ha a lehetőséget, amelyet akkor visszautasítottam,
újra felajánljak Egy különleges ajánlat, kérdések nélkül, egy
visszatérő vásárlónak, mint én.
A korlát után nyúlok, amely egy régi, foszlott kötél, olyan,
mint ami bármelyik pillanatban elpattanhat. A köd a híd közepe
táján sűrűbb, és olyan átláthatatlan, hogy a híd másik vége
fehér, párába burkok rejtély. Emlékeztetem magam, hogy ez
ugyanaz a híd, amelyen sürgettem Riley-t, hogy átkeljen,
ugyanaz, amelyen a szüleim és Puszedli átkeltek a túloldalra.
És ha ők képesek voltak átmenni rajta, és minden rendben volt,
akkor most komolyan, mennyire lehet rossz ez
Mi van, ha felkelek, lesöpröm magamat, veszek egy mély
levegőt, és átkelek