Kettő

Huszonhat
A hatalmas, illatos réten landolok. Vonakodva,
bűntudattal, tudva, hogy nem lett volna szabad megtennem.
Nem szabadott volna így idejönnöm. Nem hagyhattam volna,
hogy Roman lásson eltűnni. De mi más választásom volt
Az elszántságom gyengécske volt, a szörnyeteg csorbította,
és még néhány másodperc Roman jelenlétében a véget
jelentette volna. A végemet Mindennek a végét, amely kedves
nekem.
Mert az a helyzet, hogy Romannek igaza van. Teljesen és
tökéletesen igaza. Az egyetlen ok, hogy elvesztem, az
egyetlenegy oka annak, hogy nem szerezhettem meg, amit
akartam, az, hogy a szörny én vagyok, nincs különbség kettőnk
között. Ő cselekszik, ő jelöli meg a célt, én csak utas vagyok,
és fogalmam sincs, hogy lépjek a fékre, vagy szálljak ki.
Elfogytak a lehetőségeim. Fogalmam sincs, hová forduljak.
Csak azt tudom, hogy:
A visszafordító varázsige nem működött, ahogy a könyörgés
sem Hekatéhoz.
És Damen, hát, Damen nem tud megmenteni.
Tudomására sem juthat ez az undorító tett, amit majdnem
véghezvittem.
Nem töltheti azzal a következő száz évet, hogy megmenekít
önmagamtól.
Olyan mélyre süllyedtem, olyan messzire mentem, hogy
már nincs visszaút. Sosem tér vissza az életem a megszokott
kerékvágásba. Kizárt dolog, hogy visszatérjek a földi síkra, és
kockára tegyem mindezt