Kettő

Állok előtte, a sötét láng őrjöng, az óceánkék szemek felé
noszogat, a szőke haja, nedves ajkai, karcsú csípője felé...
— Nem — morgom hátralépve. — Én nem akarlak. Soha
nem is akartalak. Ez nem én vagyok... ez... ez valami más. Nem
tehetek róla, nem én irányítom!
Összeszorítom a számat, és tudom, hogy csak egy kiút van,
de azt nem használhatom az ő jelenlétében, nem szabad
felkeltenem a gyanakvását. De akkor sem bízhatok a lábamban,
hogy az ágyán kívül bárhová is elvigyen.
Megmarkolom az amulettet a mellkasomon, és a csillogó
arany-fátyolra összpontosítok. Megjelenítem magam előtt a
Nyárvidékre nyíló kaput, és látom, amint kitárul előttem, már
éppen belépnék, amikor Roman megszólal:
— Csacsi Ever, nem jöttél még rá, hogy nincs különbség
közted és a te... szörnyeteged között Te vagy a szörny. Ő a te
sötét oldalad, az árnyékszemélyiséged, és most már egyek
vagytok.