Kettő

Felrántom a térdemet, és belerúgok. Cseng a fülem a
kínsikolytól, miközben felakadt szemmel markolja a lába
közét. Kisiklom alóla, és gyorsan, sietve mozgok, mert tudom,
hogy csak másodpercek kérdésé, míg rendbe jön, és helyreáll
az ereje.
— Hová rejtetted — kérdezem, lázasan rángatva vissza a
ruháimat, és visszakapva a nyakamba az amulettet. Anélkül,
hogy odanéznék, tudom, hogy ismét a szőke, kék szemű
énemet látja. — Hol van — követelőzöm, körülpillantva kicsi,
jól szervezett laboratóriumában.
Lehajtja a fejét, figyelmesen tanulmányozza magát, és azt
morogja: —A francba, Ever... De erre nem érek rá.
— Mondd meg, hol van! — ordítom. Próbálok a
szívcsakrámra koncentrálni, miközben szorosan a
mellkasomhoz szorítom az amulettet.
— Megőrültél — Felveszi a farmerjét, és a homlokát
ráncolja. — Egy ilyen aljas húzás után még arra számítasz,
hogy segítek — rázza meg a fejét. — Felejtsd el!
Megkaphattad volna az ellenszert, tíz perce már el is sétálhattál
volna vele, de te döntöttél, Ever. Igazságosan és egyenesen,
ahogy ezt mindketten tudjuk. Teljes mértékben kész voltam
átadni neked, és nem, nincs itt, úgyhogy ne fáradj a hely
átkutatásával! Komolyan, azt hitted, hogy ekkora marha
vagyok — Felveszi a házikabátját, és összerántja a mellkasán,
mintha nem akarna újból kísértésbe vinni. De annak ellenére,
hogy a szörnyeteg még mindig követelőzik, már nem érdekel.
A bestia talán él és virul, de engem most már a szívem és a
lelkem vezet. — Kész voltam, hogy elvezesselek hozzá, de te
másképp döntöttél. És csak azért, mert az utolsó pillanatban
mást súgott a szíved... — néz rám felhúzott szemöldökkel,
hogy tudjam, tisztában van azzal, mi volt az erőm forrása. —
Semmi sem változik. Engem választottál, Ever. Engem akartál
a legjobban. De most, ezek után, egyiket sem kapod meg —
csóválja a fejét. — A hülye húzásod után nincs második esély.