Kettő

ölteni, amikor Roman a ruhámat rángatja, és azonnal el is
tűnik.
És amikor ránézek, látom azt az izzó pillantást, tudom, hogy
majdnem megvan. A születésnapi ajándékom — amire a
legjobban vágytam — már majdnem az enyém.
Alig érzékelem, hogy ettől a pillanattól fogva soha semmi
nem lesz már a régi.
Semmi.
Soha. Soha. Többé.
Roman széttárja a combjaimat, én pedig felkészülök a
fájdalom röpke pillanatára. Elfordítom a fejemet a távolabbi
falon függő tükör felé, és egy lángvörös hajú, áttetszően fehér
bőrű, smaragdszemű lánnyal nézek farkasszemet, akinek olyan
vadállati mosoly ül az arcán, hogy azonnal felismerem.
Ugyanaz a kép, amelyet ő lát, amikor rám néz.
De nem én vagyok. Egyáltalán nem én!
— Készen állsz, szerelmem — Roman rám néz, az arcán
látom a várakozást.
És a fejem beleegyezően bólint, és a testem felemelkedik,
hogy találkozzon az övével, nem én vagyok, aki válaszol. A
szörnyeteg talán irányítja a testemet, de a szívemhez vagy a
lelkemhez semmi köze.
Ahogy Roman is mondta korábban: végül az igazság mindig
győz.
És szerencsémre a lelkem tudja, hányadán állunk.
Behunyom a szememet, és a szívcsakrámra összpontosítok,
látom, ahogy a forgó, zöld energiakerék a mellkasom
közepéből sugárzik, és arra biztatom, hogy növekedjen,
terjedjen, nőjön egyre nagyobbra és nagyobbra, míg csaknem...
Roman a nevemet mormolja, csakhogy az nem én nevem, az
ő neve. A hangja elmélyül a vágytól, alig várja, hogy
elkezdhesse, fogalma sincs, mire készülök, hogy legalább egy
pillanat erejéig sikerült győznöm.