Kettő

megszabadul a kabátjától, és kigombolja a farmerját. Lehúzom
magamhoz, szeretném érezni a csókját, a száját az ajkamon.
Felhörrenek, amikor ellök, leveszi a kezemet a nyakáról, és
így szól:
— Nyugalom, kedvesem! Te nem vagy oda az előjátékért,
emlékszel Arra még rengeteg időnk lesz, de először essünk túl
a dolgon! Végül is vársz már... mennyi ideje is Négyszáz éve,
igaz
Visszahúzom magamhoz, többre éhezem, többre a bőréből,
az izéből. A testem felemelkedik, ívbe feszül, hogy
hozzásimuljon. Az ajkaim mohón duzzadnak érte. Azt akarom,
hogy úgy kívánjon engem, ahogy én őt, és hajlandó vagyok
bármire, hogy megcsókoljon — aztán hirtelen eszembe jut,
hogy mi az...
A lábaim közé térdel, letolja a nadrágját, elhelyezkedik, és
így szól:
— Csak egy pillanatig fáj, szivi, aztán...
És amikor rám néz, és minden megáll — a szeme izzik a
vágytól, a szája elnyílik a csodálkozástól, és az a pillantás,
amire vágytam, ami ért epekedtem, hirtelen megjelenik a
szemében.
A pillantás, amely azt mondja, kíván engem — hogy
szüksége van rám —, ahogyan én kívánom és akarom őt.
Lehúzom magamhoz, hogy végre érezzem már a száját,
amikor fölém hajol, és halk csodálattal azt suttogja:
— Drina...
Hunyorogva, zavartan hátrahúzódom. Megpillantom a
szemében, amit ő lát: lángvörös hajat, porcelán bőrt, smaragd
szemeket... Egy tükörképet, amely nem én vagyok.
— Drina... — motyogja—, Drina, én...
És a testem ugyan felel, bátorítja az érintését, a bőröm
gyengéd cirógatását, a szívem összeszorul, és nem hajlandó
játszani. Valami nincs rendben... valami nagyon, nagyon nem
jó, valami, ami a látókörömön kívül van, csak most kezd alakot