Kettő

— Inkább ugorjunk — kérdezi, miközben lassan,
jelentőségteljes pillantással végigmér. — Inkább veled
folytassuk
Vár, ad egy percet, hogy összeszedjem magam, mély
lélegzetet vegyek, és néma könyörgést intézzek Hekatéhez:
adjon erőt, hogy végigcsináljam, hogy megkapjam, amiért
jöttem. De amikor újra Romanre nézek, rádöbbenek, hogy
Hekaté elhagyott. Egyedül maradtam.
— Az ellenszert akarod, ugye — kérdezi felém fordulva,
olyan közel hozzám, hogy érzem a leheletét az arcomon, a
szája centiméterekre van az enyémtől. — Az az egyetlen dolog,
amelyre mindennél jobban vágysz
Igen! — kiáltom valahol mélyen, miközben az elmém is
megismétli olyan erővel, hogy biztos vagyok benne, ő is hallja.
Csakhogy nem hallja.
Mert nem mondtam ki.
Csak egy üres zaj, amely körbepattog a fejemben, majd
elhal. És abban a pillanatban, ahogy Roman a szemembe néz
— végem van.
A láng fellobog, kigyúl tőle a testem, és az ujjaim, a teste
érintésére éhezve, a mellkasa aranybarna bőrébe marnak.
— Óvatosan, szivi! — Megmarkolja a csuklómat, és
szorosan magához húz. A szeme összeszűkül, nedves az ajka.
— Sosem csíptem a karmolásokat, mindegy, milyen gyorsan
gyógyul be. — Eltol magától, és a pillantása végigsiklik a
testemen. Éhesen, ragadozómód, és én vagyok a lakomára
tálalva. — És erre a baromságra sincs szükség. — Felnevet,
leoldja a nyakamról az amulettet, és a helyiség túlsó végébe
hajítja. ahol az a padlón pattogva csörömpöl.
De nem érdekel, nem érdekel semmi, csak a hátamon lesikló
ujjai, ahogy a hajamba fúrja az arcát, és a nyakamhoz
préselődik az orra, majd mélyen, erősen belélegzi az illatomat.
A pillantása az enyémbe mélyed, miközben a karjába vesz, és
lefektet a kanapéra. Miközben végigsimítom a bőrét,