Kettő

A karjára bámulok magam előtt. Napbarnított, erős,
könyörög az érintésemért. És bár úgy érzem, hogy nem tudom
megtenni, nem tudom visszatartani, mégis összeszorítom a
fogamat, és megpróbálom. Odanyomom az ujjaimat, a bőre
hidege átsugárzik a puha, selymes szöveten, felszikrázik és
lángol tőle a sötét láng.
Roman hangja lágy, mély suttogás a fülemben:
— Érzed ezt
Ránézek, és csak a kitartó lüktetést érzem, amely bennem
dobol, miközben a testemet elönti a forróság. Amely csak
Roman hűvös, édes enyhét keresi.
— Jó, akkor most kérdezz valamit, egy egyszerű eldöntendő
kérdést, amire már tudod a választ! Adj egy pillanatot, hogy
összpontosítsak rá, aztán szellemileg és szóban is
megválaszoljam, miközben két ujjal nyomd lefelé a karomat!
Az órámra, aztán őrá pillantok. Őrülten reszket a térdem, és
tudom, hogy már nincs sok hátra.
De ő csak felemelt karral bólint, bátorító pillantása rajtam
függ.
— Az igazság megerősít, a hazugság elgyengít. Itt a
lehetőséged, hogy kipróbáld rajtam ezt az elméletet, hogy téged
is letesztelhessünk. Csak így bizonyíthatod, mit akarsz
valójában, Ever. Na, rajta, kérdezz valamit, amit csak akarsz.
Még a pajzsomat is visszavonom, hogy tudj olvasni a
gondolataimban, és lásd, hogy nem csalok
A pillantása súlyától felgyorsul a pulzusom, és zakatol a
szívem, amíg csak nem... nem lehet...
— Kérdezz valamit, Ever! — Figyelmesen néz rám. —
Kérdezz, amit csak akarsz. Mielőbb végzünk velem, annál
hamarabb térhetünk át rád, és tudhatjuk meg, mire vágysz a
legjobban.
Mellé állok, küzdök, erővel uralkodom magamon, hogy
összpontosítani tudjak, de nincs értelme, nem tudom megtenni,
nem tudom már ezt játszani.