Kettő

hogy emlékeztesselek arra, hogyan vetetted rám magad a
múltkor
— Ez nem... — kezdem, de nem jutok messze, mert
felemeli a kezét.
— Ugyan — vigyorog nagyképűen. — Tartsd meg a
bocsánatkérést, szivi! Sokkal egyenesebb módszerem van arra,
hogy megkapjam a szükséges válaszokat.
Összeszorítom a számat, és fintorgok. Láttam elég krimi
sorozatot a tv-ben, hogy felismerjem a szerkentyűt, amely felé
vezet. Teljes mértékben arra számít, hogy beszíjazom magam,
és alávethet egy poligráfos vizsgálatnak, amelyet kétségtelenül
meghamisít.
— Felejtsd el! — szólok, és sarkon fordulok, hogy
elmenjek. — El kell fogadnod a szavamat, különben nincs
egyezség.
Épp az ajtóhoz érek, amikor megszólal: — Nos, van más is,
amit megpróbálhatunk. Megállok.
— És hidd el, ezt nem tudom meghamisítani, főleg az
olyanok esetében, mint mi vagyunk. És történetesen
tökéletesen ülik abba a metafizikai „minden energiából áll, és
egyként olvad össze" zagyvasághoz, amit úgy imádsz.
Hangosan felsóhajtok, és a lábammal dobolok a padlón.
Remélem, hogy ez levezeti a bennem növekvő energiát, és azt
is Roman tudtára adja, hogy milyen türelmetlen vagyok.
De őt nem lehet siettetni, vagy rávenni, hogy a saját
elképzeléséhez képest másképp működjön. Az ujjai
szórakozottan piszkálják a kabátja ujján kilógó cérnaszálat,
miközben rám néz és így szól:
— Tudod, Ever, az a helyzet, hogy tudományosan
bebizonyították, hogy az igazság mindig, mindig erősebb, mint
a hazugság. Hogyha a kettőt megmérjük, szembeállítjuk
egymással, hogy úgy mondjam, az igazság mindig győz. Mit
gondolsz