Kettő

— Ó, igen, és mi is az, szivi
— Már tudod — vonok vállat. Elveszem a kezemet a
csípőmről, és a hátam mögé rejtem, hogy ne lássa, ahogy
reszket — Nem ezért hívtál ide
Bólint, és leteszi az italát egy arany gyöngyökkel díszített
poháralátétre.
— Mégiscsak tőled szeretném hallani. Szeretném hallani,
ahogy hangosan kimondod. A saját száddal az én saját
fülemnek.
Mélyet lélegzem, figyelem az ernyedt szemhéjú pillantását,
dús, hívogató ajkait és széles mellkasát. A pillantásom a hasára
vándorol, aztán még lejjebb, és így szólok:
— Az ellenszert —lököm ki a szavakat. Vajon van fogalma
a bennem dúló harcról —Az ellenszert akarom — ismétlem
meg ezúttal határozottabban. És hozzáteszem: — Mint azt te is
tudod.
És mielőtt moccanhatnék, mellettem terem. Az arca
összeszedett, a keze nyugodtan pihen az oldala mellett A bőre
hűvöse jeges, édes enyhet áraszt felém, amikor megszólal:
— Azt akarom, hogy tudd, a legegyenesebb szándékkal
hívtalak ide. Miután láttam, mennyit szenvedtél az elmúlt
néhány hónapban, kész vagyok teljesen visszalépni, és átadni
neked, amit akarsz. Bár jó móka volt, legalábbis nekem. —
Vállat von. — Ahogy te is, Ever, kész vagyok továbblépni.
Visszamegyek Londonba. Ez a város túl eldugott az én
ízlésemnek, ennél egy kicsit nagyobb mozgásra vágyom.
— Elmész — dadogom, de olyan gyorsan jön, hogy nem
vagyok biztos abban, ki mondta ki.
— Ez feldúl téged — mosolyog az arcomat vizslatva.
— Aligha. — Homlokráncolva forgatom a szememet, és
félrenézek. Remélem, hogy elvonom a figyelmét a hangom
remegéséről.
— Ezt próbálom nem magamra venni. — Mosolyog, a
tetoválása elővillan. A gombszemek a pillantásomat keresik,