Kettő

A dolgozószobába suhan fekete selyemörvényként, a bárpult
mögé oldalaz, és egy nagylelkűen adagolt vörös folyadékot tölt
egy nehéz kristálykehelybe. Meglóbálja előttem a poharat, a
színjátszó folyadék pedig szikrázik és fénylik, ahogy felfut és
lecsorog az oldalán.
Eszembe jut, mit mondott Haven: sokkal hatásosabb, mint
Damené. Azon gondolkodom, vajon igaz-e. Ha nekik nyújtott
némi előnyt— s ha nálam is hasonlóan működne —a végén én
is olyan őrültté és veszélyessé válnék, mint ók.
Összedörzsölöm az ajkaimat, és küzdök, hogy nyugton
maradjak. Az ujjaim mocorognak, reszketnek, és tudom, hogy
nincs sok idő, mielőtt teljesen elvesztem az önuralmamat.
— Nagyon sajnálom a kis problémádat Havennél — biccent
Roman a poharát emelve. Hosszan, megfontoltan iszik. — De
az emberek változnak, tudod. Nem minden barátságot terveztek
örökre.
— Nem adtam fel — vonok vállat. A szavaim sokkal
magabiztosabban csengenek, mint ahogy érzem magam. —
Biztos vagyok abban, hogy meg fogjuk oldani — teszem
hozzá. A furcsa, idegen lüktetés dobol bennem, amikor a
nyakán felvillan az Ouroboros tetoválás.
— Biztosan, szivi — néz rám. Az ujjai a pohara peremén
köröznek, a pillantása pedig lassan, lustán, bizalmasan jár
rajtam, ahogy szokott. A ruhám mély v-kivágásán elidőzik, és
így szól: — Ne vedd sértésnek, de nem értek egyet. Az a
tapasztalatom, hogy amikor két elszánt madárka ugyanazt
akarja, nos, valaki biztosan megsérül. Vagy még rosszabbul
jár, ahogy azt már te is tudod.
Felé indulok— nem a szörnyeteg teszi, hanem én (bár a
szörny határozottan nem áll ellen), és a szemébe nézve így
felelek:
— De Haven meg én nem ugyanazt akarjuk. Ő téged akar,
én pedig valami egészen mást. A pohara pereme fölött néz rám.
A kehely csak az acélkék pillantását engedi látnom.