Kettő

— Örülök, hogy időben érkeztél. — Figyelmesen
tanulmányoz. Elfordulok, és félúton sem járok a folyosón,
amikor belegondolok.
— Pontosan mihez érkeztem időben Miről van szó —
szűkül össze a szemem. A falnak lapulok, amikor Roman
elmegy mellettem, és int, hogy kövessem.
— Hát a születésnapodról, természetesen! — nevet fel
visszanézve, és a fejét csóválja. — Ez a Damen egy érzelgős
barom, biztos vagyok abban, hogy mindent megtett, hogy
különleges napod legyen. De feltételezem, közel sem olyan
különleges, mint amilyenné én fogom tenni.
Nem tágítok, nem vagyok hajlandó engedni. De annak
ellenére, hogy a végtagjaim úgy reszketnek, mintha az
ízületeim elszakadtak volna, a hangomon uralkodok. Kimérten,
semmit el nem árulva megszólalok:
— Ha betartod az ígéretedet, és megkapom, amit akarok,
elég különleges lesz. Nem szükséges hellyel kínálnod, mert
nem fogadom el, sem itallal, mert visszautasítom. Miért nem
húzunk bele, és térünk a tárgyra
Roman rám néz, és a szeme körül apró ráncok jelennek meg
a nevetéstől, a szája felfelé görbül.
— A mindenit, ez a Damen szerencsés fickó! — Megrázza a
fejét, és beletúr az aranyfürtjeibe. — Semmi időpazarló
előjáték. Úgy tűnik, a mi kis Everünk inkább átugraná az
előételt, és rögtön a főfogáshoz látna, hát, sávi, ezért nem tudok
elég hangosan ujjongani.
Közönyt erőltetek az arcomra, egykedvűséget, annak
ellenére, hogy mennyire felkavarnak a szavai. Fájdalmasan
tudatában vagyok, hogy a sötét láng forróbban ég bennem
most, hogy a jelenléte táplálja.
— És míg te nem kívánsz inni, vagy helyet foglalni, én
történetesen igen. És mivel én vagyok ennek a kis szalonnak a
házigazdája, tartok tőle, hogy a kedvemre kell tenned.