Kettő

Huszonöt
Csak percek vannak hátra éjfélig, amikor Romanhez érek.
Pontosabban két perc, és remélem, hogy az ő órája is így jár.
De ezúttal ahelyett, hogy nekirontanék az ajtónak, ahogy
általában szoktam, bekopogok, és várok. Mert ha valóban
fegyverszünetet kötünk, ahogy írta, akkor nem árt a jó modor.
Várok, számolom a másodperceket, és amikor az órámra
nézek, meghallom a léptei halk zaját, amely jelzi, hogy eljött az
én pillanatom — a varázslat elérte a hatását.
Az ajtó kinyílik, és ott áll előttem, csupa csillogó kék szem,
ragyogó, fehér fogsor és napbarnított bőr. Egy fekete,
selyemféle dolog, amit valaha házikabátnak neveztek,
szétnyitva lóg a vállán, és felfedi csupasz mellkasát, figyelemre
méltóan kidolgozott hasizmait, és egy régi, fakó farmert, amely
lent lóg a csípőjénél.
Ennyi. Egyetlen pillantás az előttem álló jutalomra, és
remegni kezd a testem, a térdeim elkocsonyásodnak, a
szívverésem olyan borzasztóan felgyorsul, olyan szörnyen
ismerős módon, hogy lassan felfogom:
A szörnyeteg nem pusztult el! Egyáltalán nem űztem el!
Csupán visszavonult, valahol mélyen kushadt, kivárta az időt,
és visszanyerte az erejét, hogy újra felébredhessen...
Nagyot nyelek, és erővel biccentek, mintha minden rendben
lenne. Látom, ahogy a pillantása végigfut rajtam, semmit sem
hagyva ki. Tudom, hogy túl kell lennem ezen, nem számít
semmi, kizárt, hogy most elbukjak, amikor minden, amire
szükségem van, karnyújtásnyira van tőlem.
Roman betessékel, és félrebiccentett fejjel így szól: