Kettő

meggondoltam magam, szövetséget kötöttem a
halhatatlansággal, és már nincs visszaút, csak a hosszú, előre
tartó menetelés az örökkévalóságba.
— Csak egy kis szülinapi depresszió, azt hiszem —nézek rá.
—Biztosan ismered az öregedés fájdalmát. — Elmosolyodok,
fülig érő szájjal, és ez őt is mosolyra készteti.
— Őszinte részvétem— nevet rám. — Bár ha majd negyven
leszel, súlyosabb lesz. —Felkel az ágyról, és az ajtóhoz megy.
A köntöse zsebébe dugott kézzel így szól. — Jaj, majdnem
elfelejtettem, hagytam ott pár dolgot a szekrényeden — int az
állával abba az irányba. — Ami tőlem van... hát, szerintem
meg fogsz lepődni, ha meglátod. Én is meglepődtem, amikor
megtaláltam, és remélem, hogy lesz egy kis időd, hogy együtt
ebédeljünk, és elmenjünk vásárolni.
— Az jó lenne — bólintok. Amikor kimondom, rádöbbenek,
hogy nagyon, nagyon jó lenne. Jó régen volt részünk egy jó kis
csajos mókában.
— Ó, és a másik, a kártya — von vállat —, nem tudom,
kitől jött, bár egyértelműen neked címezték.
A szekrényre pillantok, és észreveszek egy szögletes
csomagot egy nagy, rózsaszín boríték mellett, amely
majdhogynem... világít, de vészjósló módon.
— Na, mindegy, csak boldog születésnapot akartam kívánni.
— Az órára pillant. — Még van pár perced, élvezd ki!
Abban a pillanatban, hogy becsukódik mögötte az ajtó, a
szekrényhez lépek, és felkapom a dobozt. A tartalma abban a
pillanatban egyértelművé válik, amint megérintem.
Letépem a papírt, amilyen gyorsan csak tudom, a padlóra
dobálom a tépett fecniket, és felnyitom a tetejét. Egy vékony,
lila fényképalbum van benne, és az album tele van azokkal a
képekkel, amelyeket Riley készített azon a végzetes, tóparti
kiránduláson — beleértve azt is, amelyet Nyárvidéken láttam.
Ahogy átlapozom a képeket, azon gondolkozom, hogy ő
szervezte-e meg ezt valahogy, hogy látja-e, lát-e engem De