Kettő

— Szép kis halom ajándék — mondja Sabine. Amikor
ránézek a kupacra, megpróbálom úgy látni, ahogy Ő. Inkább a
létezésem ünneplésének, mint annak emlékeztetőjéül, akik
hiányoznak.
Lerogyok a székre, lerúgom a szandálomat. Érzem, hogy
okkal van itt, és remélem, hogy igyekszik a tárgyra térni.
— Nem tartalak fel sokáig... késő van, és biztosan fáradt
vagy — szól, hibátlanul olvasva a hangulatomban.
És bár elkezdek tiltakozni, ha másért nem, udvariasságból,
nem jutok messzire. Mert ugyan kedves, hogy meglátogat, hisz
mostanában ritkán látom egyedül, de szeretném ezt a kis
látogatást eltolni holnapra. Nem vagyok most olyan
hangulatban, hogy végighallgassam az egyik véget nem érő
beszédét.
De persze ezt a hangulatot nem érzékeli, csak végignéz
összeszűkült szemmel, és így szól:
— Szóval, mi újság A munkával, Damennel Alig látlak
mostanában.
Bólintok, biztosítom, hogy minden jó, elégedett
hümmentéssel, remélve, hogy ez meggyőzi majd.
Bólint, és megkönnyebbült pillantással hozzáteszi:
— Hát, jól nézel ki. Olyan vékony voltál már, hogy... —
csóválja a fejét. A pillantását el felhőzi az aggodalom, amitől
úgy kábé feleekkorának érzem magam. — De úgy látom, hogy
kezdesz rendbe jönni. A bőröd is kitisztult, ami jó… —
Összeszorítja a száját, mintha azt mérlegelni gondosan, hogy
mit mondjon, mielőtt belevág. — Tudod, Ever, amikor azt
mondtam, szeretném, ha dolgoznál a nyáron, nem kifejezetten
úgy értettem, ahogy te. Inkább valami részmunkaidős melóra
gondoltam, ami lefoglal pár órára mindennap, de ahogy te
csinálod… — Elhallgat, és megrázza a fejét. — Hát, biztos,
hogy többet dolgozol, mint én. És most, hogy csak egy pár hét
van hátra a szünetből, mielőtt elkezdődne az iskola… Nos,