Kettő

Huszonnégy
Mire hazaérek, későre jár. Bár Damen felajánlja, hogy
segít felcipelni az ajándékokat a szobámba, és bár egy részem
kísértésbe esik, hogy hagyjam, mégis csak megpuszilom
gyorsan, és felmegyek egyedül. Szeretnék begubózni az
ágyamba, hogy a születésnapom utolsó óráját egyedül
tölthessem.
Felmegyek a lépcsőn, óvatosan, halkan, nem akarom
felverni Sabinét, akinek az ajtaja alól kiszűrődik a fény.
Leejtem az ajándékokat az íróasztalomra, amikor a nagynéném
végiglépdel a folyosón, és belép.
— Boldog születésnapot! — mosolyog rám. A köntöse
olyan krémszínű és puha, hogy tejszínhabfelhőnek látszik. Az
éjjeliszekrényemen álló órára hunyorogva megkérdezi: — Még
a szülinapod van, igaz
— A tizenhetedik — bólintok. — És egy napot sem
öregedtem. — Figyelem, ahogy az ágyam szélére ül, és az
ajándékhalmot vizsgálgatja. Egy pár metafizikai témájú könyv
Avától, amelyeket „elolvastam", amint kézbe vettem őket, egy
ametiszt kő Jude-tól, egy póló Rayne-től, amelyen ez áll: „NE
HÍVJ SEMMI OLYAT, AMIT NEM TUDSZ ELKÜLDENI
(ha-ha), és egy másik póló, Romytól, rajta egy színes
spirálszimbólummal, amelyet valószínűleg ugyanabból a
Wicca-üzletből szereznek be. Van még egy iTunes
ajándékkártya Honortól, aki, miközben átadta, azt motyogta:
„Ohm, mert úgy tűnik, nagyon szereted a zenét, tudod, mindig
rajtad a füles meg minden." Ja, és egy vázányi ragyogó, vörös
tulipán, amelyet Damen varázsolt nekem, amikor elhajtott.