Kettő

az örökkévalóság szörnyűsége. — Rám néz. — Ez elég komoly
dolog, nem gondolod
Vállat vonok. Vállat vonok, és forgatom a szememet. Eddig
még semmit sem mondott, ami megváltoztatná a véleményemet
róla, és ami azt illeti, még mindig nem vagyok biztos abban,
hogy nem itta meg az elixírt.
— Úgyhogy a végén eldobtam, kaput nyitottam
Nyárvidékre, és elkezdtem keresni a válaszokat... a békét.
— És megtaláltad — kérdezem. A hanghordozásom nem
hagy kétséget afelől, hogy nem érdekel.
— Igen — mosolyog rám. — Az én békém az, hogy tudom,
mindegyikünknek megvan a maga utazása, a maga végzete,
amelyet be kell teljesítenie. És most végül a sajátomat is
megismertem. — Ránézek, és látom, ahogy felderül az arca,
amikor hozzáteszi: — Azért vagyok itt, hogy az
adottságaimmal azokon segítsek, akiknek szükségük van rá,
hogy félelem nélkül éljek, hogy bízzak abban, hogy mindig
lesz elég, hogy boldoguljak, és felneveljem az ikreket úgy,
ahogy azelőtt nem sikerült. — Úgy néz rám, mint aki szeretne
megölelni, de ehelyett szerencsére csak a hajába túr, és marad,
ahol van. — Sajnálom, ami történt, Ever. Nem hittem, hogy így
végződik. És talán nem fogadom el, amilyenek ti Damennel
vagytok, de tényleg nem ítélhetlek el. Meg van a magatok útja.
— Tényleg És mi az — kérdezem a szemébe nézve.
Engem is meg lep a sóvárgás a hangomban. Remélem, hogy
neki talán van valami ötlete, miért vagyok itt. Mert egyelőre
nekem ötletem sincs.
De Ava csak vállat von, kedves, barna szeme csillog, és így
szól:
— Ó, nem — rázza meg a fejét mosolyogva. — Tartok tőle,
hogy ezt neked magadnak kell felfedezned. De hidd el, Ever,
kétségtelenül nagy dolog lesz.