Kettő

mást nem is, azt hiszem, egy fontos dolgot megtanultam arról,
hogy én tartozom felelősséggel a saját életemért. Csak a
Nyárvidék iránti első reakciómat próbálom elmagyarázni, hogy
mennyire elbűvölt, hogy bármilyen anyagi dolgot képes
vagyok megteremteni, amit csak akarok. És tudom, hogy kissé
messze mentem, és tudom, hogy ez mennyire bosszantott
téged. De egy idő után rájöttem, hogy hiába építek magamnak
egy egész, kincsekkel teli villát Nyárvidéken, az nem fog
boldoggá tenni... sem ott, sem a földi síkon. És ekkor
döntöttem úgy, hogy kicsivel mélyebbre megyek, próbálok
olyan dolgokban fejlődni, amelyekben igazán sosem
próbáltam. Persze, megvolt a magam szent helye és
meditációja, de amikor rájöttem, hogy hozzáférek a Tudás
Nagy Csarnokához, hát, ekkor kellett átlépnem mindenen, amit
évekig mondogattam. És így... felhagytam minden mással, és
egyedül erre koncentráltam, és hamarosan benne voltam, és
vissza sem néztem.
Ránézek, a szemem résnyire szűkül, és csak azt tudom
gondolni: Hát, bravó, Ava, bravó!
— Tudom, mi vagy, Ever. És Damen is. Bár szükségképpen
nem értek vele egyet, nem fogok beleavatkozni.
— Ezért próbáltad megöletni Így kezeled a dolgokat,
amelyekkel nem értesz egyet Ez számomra
közbeavatkozásnak tűnik. — Rámeredek, a lábujjaimat mélyre
vájom a szőnyegben.
Ava megrázza a fejét. Nyugodt hangon, rám szegezett
pillantással válaszol:
— Semmit sem tudtam erről, amikor aznap ott hagytam
Dament. Akkor valóban hittem, hogy minden visszafordítható,
ahogy te is hitted. Te visszamentél az időben, Damen is
visszament, és míg én nem tudtam biztosan, micsoda is az
elixír, gyanakodtam. Az volt minden szándékom, hogy meg is
iszom, de aztán valami miatt, amikor már megtettem volna,
megálltam. Nem tudtam megtenni. Gondolom, a szörnyűsége...