Kettő

— Tudod, igazad volt velem kapcsolatban — bólint. Romy
szekrényének dőlve keresztbe teszi a lábát, karja lazán a teste
mellett. — Elfutottam az elixírrel. És védtelenül, kiszolgáltatva
ott hagytam Dament. Erre nincs mentség.
Ránézek, lázasan ver a szívem, pedig már tudtam, Damen
már elmagyarázta, de egészen más élmény hallani, hogy Ava
valóban beismeri.
— De mielőtt elhamarkodott következtetésekre jutnál, el
kell mondanom, hogy ennél többről van szó. Annak ellenére,
amit talán gondolsz, sosem voltam Roman szövetségese. Nem
voltunk társak, sem barátok, nem dolgoztam össze vele
semmilyen módon és formában. Egyszer eljött jósoltatni, igen,
még amikor elkezdtem. És hogy őszinte legyek, az energiái
annyira furcsák, annyira zavarók voltak, hogy egy csendes
áldással az útjára bocsátottam. De az ok, amiért azt tettem,
amit, amiért nem vigyáztam Damenre, hát az bonyolult...
— Azt lefogadom. — Felhúzom a szemöldökömet, és
megrázom a fejem. Nincs szándékomban megbocsátani neki,
vagy hagyni, hogy megkerülje a dolgot valami bonyolult
magyarázattal.
Ava bólint, elhatározta, hogy végigcsinálja. Önmagához
híven nem zavartatja magát a kitörésem miatt.
— Először, beismerem, kissé elragadtak Nyárvidék
lehetőségei, a sok ragyogó ajándék, amelyet kínált. Meg kell
értened, hogy olyan sokáig voltam egyedül, miközben el kellett
tartanom magamat, és keményen meg kellett dolgoznom
mindenért, amim van, minden lé le segítség nélkül, s többnyire
így is épphogy boldogultam...
— Komolyan arra számítasz, hogy sajnálni foglak Mert ha
igen, mondj le róla! Komolyan. Nem megy — rázom meg a
fejemet szemforgatva.
— Csak egy kis háttértörténetet próbálok adni hozzá —
vonja meg a vállát. Összekulcsolja maga előtt a kezét, és az
ujjait tornáztatja. —Nem a rokonszenvedet kérem, hidd el! Ha