Kettő

tudják az igazat Damenről és rólam — vagy legalábbis nem a
teljes igazságot.
De nemet intek, legyintek, és meggyőzöm magam, hogy így
a legjobb, ez az egyetlen módja. Minél kevesebb kapcsolatot
teremtek, annál kevesebbszer kell elbúcsúzni. Tudom, hogy ez
az igazság, mégsem tölti ki bennem az ürességet
Megszorítom Damen kezét, gondolatban biztosítom, hogy
nem kell aggódnia, csak maradjon, én pedig mindjárt jövök.
Ezzel bemegyek. Először azt gondolom, a fürdőszobában némi
hideg vizet fröcskölök az arcomra, és megpróbálom
visszanyerni azt a jó érzést, de amikor megpillantom az Ava
„szent helyére" nyíló ajtót, inkább oda surranok be.
Megtorpanok, amikor észreveszem, hogy a lila színű falakat és
az indigókék ajtót pasztellszínre cserélték. A szoba Romyé
lehet, mert Rayne nem bírná ezt a berendezést
Leülök az ágya szélére, lesimítom a zöld ágyneműt. A
padlót bámulom, eszembe jut a nap, amikor minden
megváltozott. A nap, amikor elbúcsúztam Damentől, amikor
elég ostoba voltam, hogy Avára bízzam. Meggyőződésem volt,
hogy helyesen teszem — hogy ez az egyetlen lehetőségem és
nagyon keveset tudtam arról, hogy egy apró döntésnek óriási
következményei lehetnek, amelyek kihatnak életem hátralévő
részére. Az örökkévalóságra.
Mély lélegzetet veszek, és a tenyerembe hajtom az arcomat.
Győzködöm magam, hogy álljak fel, menjek vissza, próbáljak
beszélgetni, aztán keressek egy kifogást, hogy leléphessek.
Beletúrok a hajamba, végigsimítok a ruhámon, és épp indulni
akarok, amikor Ava lép be.
— Ó, jó, reméltem, hogy kettesben lehetünk egy kicsit.
Összeszorítom a számat, és küzdök az elsöprő kényszerrel,
hogy rárontsak, és végigpüföljem a csakráit, ha másért nem,
azért, hogy egyszer és mindenkorra kiderítsem, kinek az
oldalán áll. De nem teszem. Semmit sem teszek. Maradok, ahol
vagyok, és várom, hogy elkezdje.