Kettő

Összeszorított szájjal vállat vonok. Kétlem, hogy valaha is
képes leszek megbízni benne, annak ellenére, amit Damen
mondott. Tőle kell hallanom, aztán majd eldöntöm.
— Mindenki odakint van hátul — biccent Ava, majd rám
pillantva megkérdi: — Na, mondd már, meglepődtél
— Csak a meglepetés hiányától — felelem félmosollyal. Ez
a legjobb, amit produkálni tudok, és szerencsésnek mondhatja
magát, hogy ennyit is kap. Ennek sokkal kevesebb köze van az
iránta táplált személyes érzelmeimnek, és sokkal több ahhoz,
hogy átveszi az ikrek gondozásának és etetésének terhét,
visszaadva ezzel Damennek és nekem a magánéletünket.
— Akkor igenis működött! — nevet Kivezet minket a hátsó
udvarra, ahol a többiek összegyűltek. — Gondoltuk, hogy csak
azzal tudunk meglepni, ha épp az ellenkezőjét csináljuk annak,
amire számítasz.
Kilépek a verandára. Romy és Rayne a füvön fekszik,
nyakláncot fűznek egy kristályokkal és gyöngyökkel teli, nagy,
csillogó tálból, aztán egy köböl faragott Buddha-szobor
nyakába akasztják. Jude mellettük hever behunyt szemmel, a
nap felé fordított arccal. A két karja újra a régi, hála
Nyárvidéknek. Nem tehetek róla, de az úgynevezett barátaim
láttára elszomorodom, a melegség, a szerelem és a
biztonságérzet ellenére, amely végigbizsereg rajtam, ahogy
Damen a vállamhoz dől, és megszorítja a kezemet.
Egy asszony, akit nem kedvelek, és még kevésbé bízom
benne. Egy ikerpár, akik neheztelnek rám — egyik jobban,
mint a másik, de akkor is. És egy nyilvánvaló szerelmi viszony
a múltból, aki történetesen a lelki társam keserű vetélytársa
hosszú ideje. És az egyetlen, amitől egy kicsit jobban érzem
magam, az, hogy Miles, ha nem lenne Firenzében, biztosan itt
lenne velem.
De Haven nem.
Miután ismét önmagam lettem, és megpróbáltam
megmagyarázni neki, még mindig túl dühös volt, hogy az