Kettő

— Látod Bár elmondhatnám Munoznak, hogy valójában
azért nem járok az óráira, mert a történelem elveszíti a
vonzerejét azok számára, akik rákényszerültek megélni.
Damen felnevet, és hátraveti a fejét, amitől a nyaka olyan
hívogató, olyan csábító, hogy nem tehetek mást, csak erősen
odanyomom a számat.
— Higgy nekem, mind átéltük. A legtöbbünknek csak nincs
esélye visszaemlékezni, még kevésbé újra átélni. — Rám néz,
és elkomolyodó arccal hozzáteszi: — Szóval, felkészültél
Tudom, hogy kínos, és tudom, hogy még messze jársz attól,
hogy újra megbízz benne, de várnak ránk, úgyhogy legalább
nézzünk be, és engedjük meg nekik, hogy elordítsák magukat,
hogy „Boldog szülinapot", rendben
Melengető, nyílt tekintettel néz rám, és tudom, hogy ha
nemet mondok, ha a legkisebb ellenállást is mutatom, annyiban
hagyja. De nem fogom ezt mondani. Mert az a helyzet, hogy
igaza van. Végül csak szembe kell néznem vele. Arról nem is
beszélve, hogy nagyon szeretném, ha a szemembe nézne, és
megpróbálná meggyőzően előadni a kicsit sem valószínű
sztoriját.
Lassan, vonakodva bólintok, és az ajtó felé indulok, amikor
Damen megszólal:
— Ne felejts el meglepettnek látszani'. — Bekopog egyszer,
kétszer, aztán összeráncolja a szemöldökét, amikor senki sem
nyitja ki az előre elpróbált „Meglepetés!" kiáltással.
Belöki az ajtót, majd belépünk, végigmegyünk a folyosón,
be a napsütötte, sárga konyhába, és ott találjuk Avát, barna,
pánt nélküli ruhában, arany szandálban, amint épp egy
gyanúsan piros italt tölt magának.
— Sangria — jegyzi meg, és nevetve csóválja a fejét,
amikor hozzáteszi: — Tényleg, Ever, meddig fog még tartani,
hogy újra megbízz bennem