Kettő

Huszonhárom
— Felkészültél
Damen ujjai az ajkamat súrolják, a majdnem-érzésük eltölt a
valódi, érezhető csók emlékével, amitől kísértésbe esem, hogy
visszarángassam magammal Nyárvidékre, és kezdjük az
egészet elölről.
Csakhogy nem tehetem. Nem tehetjük. Már elköteleztük
magunkat. És ugyan sosem versenyezhet Damen születésnapi
ajándékával, mindenki ránk vár, már nincs visszaút.
Mély levegőt veszek, és az előttünk álló házra pillantok. A
homlokzata egyszerű, szép, kényelmes és hívogató, annak
ellenére, hogy a nem is olyan régi múltam legrosszabb
jeleneteinek otthona.
— Menjünk vissza Párizsba! — mormogom félig viccesen.
— Még a rossz részeket sem kell kivágni. Komolyan.
Szívesebben venném fel a ropogós, barna ruhát, és súrolnám a
latrinát, vagy minek hívták akkoriban, mint hogy ezzel
szembenézzek.
— Latrina — néz rám fejcsóválva. A nevetése édes
csengése átsöpör rajtam, csillog a szeme. — Sajnálom, Ever,
de akkor nem volt latrina. Nem volt mosdó sem, vagy
fürdőszoba, még csak vízöblítéses wc sem. Akkoriban az
éjjeliedények kora volt. Az egy, hát egy kerámiaedény, amit az
ember az ágy alatt tartott. És hidd el, ez egy olyan emlék,
amelyet nem akarsz újraélni.
Fintorgok, mert képtelen vagyok elképzelni, hogy mennyire
gusztustalan egy ilyet használni, és főleg kiüríteni. Láthatóan
megrándul az arcom, amikor így szólok: