Kettő

Tulipántengerben csókolózunk, amely olyan vörös, mint a
sűrű, hullámos hajam. Ő vékony, fehér ingben és bő nadrágban
van, én pedig hajnalpír színű selyemruhában, amely gondosan
van megkötve. Alkalmanként szünetet tartunk, hogy folytassa a
rólam készülő festményt, hozzátegyen egy vonást itt, egy foltot
amott, csak hogy aztán ledobja az ecsetet, visszahúzzon
magához, és tovább csókoljon.
Minden életem olyan más volt, és mégis valahogy ugyanúgy
alakult — megtaláltuk egymást, gyorsan egymásba szerettünk,
csakhogy Damen elhatározza, hogy nem cselekszik
elhamarkodottan, és elnyeri a bizalmamat, mielőtt megitatna az
elixírrel, és elegendő ideig tétovázik, hogy Drinának alkalma
nyíljon megtalálni és meggyilkolni engem.
És ezért nem fecsérelted az időt, amikor a baleset után rám
találtál — gondolom. Az ölelése meleg bölcsőjében,
mellkasára szorított arccal látom a pillanatot az ő
szemszögéből. Hogy hogyan talált rám, amikor tízéves voltam
(köszönhetően egy kis segítségnek Romytól, Rayne-től és
Nyárvidéktől), és hogyan töltötte a következő néhány évet, míg
nem költözött Rugene-be, Oregon államba. Épp beiratkozott a
középiskolába, ahová jártam, amikor megtörtént a baleset, és
tönkretette minden tervét.
Nézem a jelenetet. Látom, ahogy tétovázik, idegeskedik,
útmutatásért könyörög. Ahogy pánikba esik, látva, hogy az
ezüstzsinór, amely a testhez köti a lelket, megfeszül, nyúlik és
elpattan, ő pedig azonnal meghozza a döntést, és az ajkaimhoz
illeszti az üveget, megitat, életre keh, hogy halhatatlanná
váljak, mint ö.
Megbántad — néz rám, biztatva, hogy legyek őszinte
mindenképp.
De én csak nemet intek. Mosolyogva magamhoz húzom,
vissza abba a régmúlt napba, a lángvörös mezőre.