Kettő

hogy nem akarom, hogy vége legyen. A szája olyan kitartó és
lágy, olyan meleg és hívogató, hogy megmozdít valamit
mélyen bennem, valami nagyon ismerőset, valami nagyon...
valóságosat...
Nagyra nyílt szemmel elhúzódom, a szemébe nézek, és
közben az ujjaim lágy, duzzadt ajkamra tévednek, aztán az
arcomra, ahol a borostája felhorzsolta a bőrömet. Nincs
közöttünk energiamező, semmiféle védelmező fátyol. Semmi,
csak a bőre csodálatos érzése az enyémen.
Elmosolyodik, végigsimít az arcomon, a nyakamon, a
kulcscsontomon, és a szája gyorsan követi az ujjait. Ez
valóság— gondolja. — Nem kell a pajzs. Itt nincs veszély.
Ránézek, az agyam száguld a lehetőségek között. —
Tényleg... tényleg lehetséges, hogy együtt legyünk... most... itt
Minden eshetőség ellenére reménykedem, hogy így van.
De Damen mély levegőt vesz, és az ujjaim közé fonja az
ujjait. Hónapok óta nem éreztem így az érintését. — Tartok
attól, hogy ez csak a múlt színháza. Te szerkeszted a
forgatókönyvet, de nem lehet megváltoztatni, közbeiktatni
dolgokat, vagy hozzátenni olyasmit, amely sosem történt meg
— gondolja.
A hírtől elszomorodva bólintok, de szeretném újra kezdeni,
visszahúzom magamhoz, és a szájára tapadnak az ajkaim,
boldog akarok lenni, ahogy csak lehet, ameddig csak lehet.
Úgyhogy csókolózunk a cselédbejárat előtt — ő a finom
szabású, fekete zakójában, én pedig egyszerű szolgálói
ruhámban.
Csókolózunk az istállóban — ő tetőtől talpig angol
vadászöltözékben, én pedig feszes lovaglónadrágban, vörös
kabátban, fényes, fekete csizmában.
Csókolózunk a vízparton — Damenen egyszerű, fehér ing és
fekete pantalló, rajtam pedig gusztustalanul egyszerű, puritán
öltözet.