Kettő

csodálatos, varázslatos férfi oldalán, aki majdhogynem, túl jó
ahhoz, hogy igaz legyen.
A kezét nyújtja, és a két személyre megterített, fényűző
asztalhoz vezet. Egy olyan asztalhoz, amelynél leginkább
felszolgálni szoktam, nem ülni. De most, az oldalamon
Damennel és az estére elbocsátott szolgákkal figyelem, ahogy
felemel egy finoman metszett boroskancsót. Lassan, óvatosan
teszi, és a keze hirtelen megremeg. Látni való, hogy harc dúl
benne.
A szemembe néz, az arca zavaros labirintus. Kis fintorral
visszateszi a kancsót az asztalra, és helyette egy üveg vörösbort
választ.
Felhördülök. Kitágul a szemem, de szavam nincs — ennek
az egyszerű tettnek a jelentősége hirtelen rám zuhan. Majdnem
megtetted! Annyira közel voltál! Miért nem Tudom, ha
véghezvitte volna, és már az elején adott volna az elixírből —
minden másként lett volna.
Minden — Egyes — Dolog.
Drina sosem tudott volna megölni. Roman sosem tudott
volna átverni. És Damen meg én boldogan éltünk volna, míg
világ a világ, ami épp az ellenkezője annak, ahogy most élünk.
A tekintete az enyémet keresi, a pillantása fürkésző és mély.
Nemet int, és ezt gondolja: annyira bizonytalan voltam! Nem
tudtam, hogyan fogadnád, ha elfogadnád. Nem hittem, hogy az
én tisztem rád erőltetni. De nem ezért hoztalak ide, csak meg
akartam mutatni a párizsi életedet, hogy milyen nehéz volt, de
mégsem nyomorúságos. Megvoltak a magunk varázslatos
pillanatai, mint ez is, és több is jutott volna... Ha nem lett
volna...
A levegőben lógva hagyja a mondatot. Mindketten tudjuk,
hogy végződik. De mielőtt felemelhetném a poharamat, vége
lesz a vacsorának, és ő hazakísér. Hátulról kerülünk a házhoz,
Damen megáll a cselédajtó mellett, ahol a derekamra fonja a
karját, és magához húz. Olyan szenvedélyesen, mélyen csókol,