Kettő

— Megkérdezhetem, hogy miért
Mély lélegzetet veszek, és erővel ráveszem magam, hogy a
szemébe nézzek.
— Egyszerre sok lenne. Egyes dolgokat meg kell
tapasztalnod, hogy megértsd, míg másokat... hát, a legtöbbje
várhat. De még mindig van pár dolog, amit tudnod kell.
Megállok a kocsibejárójukon, és a táskámba túrok, majd a
kezébe adok egy olyan kis selyemerszényt, amilyet Damentől
kaptam.
— Mi ez — Kioldja a zsinórt, és beledugja az ujjait. Színes
kövek kis csomóját húzza ki a zacskóból, amelyeket vékony
aranyzsinegek tartanak össze, és az egész egy fekete
selyemzsinóron lóg.
— Egy amulett — biccentek. — Fontos, hogy... mindig
viseld. Mondjuk mostantól mindig. Haven hunyorít, előre-hátra
himbálja az amulettet, figyeli, ahogy a kövek felfogják és
visszaverik a napfényt.
— Nekem is van. — Kihúzom a sajátomat a pólóm alól,
felfedve a köfürtöt.
— Hogyhogy az enyém másmilyen — A pillantása
egyikről a másikra vándorol, összehasonlítja őket, próbálja
eldönteni, melyik a jobb.
— Mert nincs két egyforma, mindenkinek más a... másra
van szüksége. És ha viseljük ezeket, biztonságban vagyunk.
Rám emeli a tekintetét.
— Védelmező képességeik vannak — vonom meg a
vállamat, tudva, hogy zavaros vizekre evezek. Ez az a rész,
amelyben Damennel nem értünk egyet.
Haven félrebillentett fejjel ráncolja az orrát, képtelen olvasni
a gondolataimban, de nagyon jól tudja, hogy valamit
elhallgatok.
—Pontosan mitől véd meg minket Hiszen halhatatlanok
vagyunk, nem Ami, ha nem tévedek, azt jelenti, hogy örökké
élünk, és mégis azt mondod, védelemre van szükségem Hogy