Kettő

hívnak, Damen Auguste-nek. Akibe mostanság ijesztően
sokszor beleütközöm.
Felemelem a szoknyámat, és térdet hajtok, reménykedve a
bocsánatában, de nem jutok messze, mert a karomra tett keze
megállít. Az érintésétől bizsergés és forróság hatol a
csontjaimig.
— Pardon — motyogja meghajolva, és gondoskodik arról,
hogy a kereskedő kárát megtérítse.
És bár kíváncsivá tesz, és bár a szívem vadul ver, keményen
kalapál a mellkasomban, és bár a furcsa bizsergés és forróság
megmarad, elfordulok, majd továbbmegyek. Biztos vagyok
abban, hogy csak játszadozik velem, fájdalmasan érzem, hogy
messze nem az én társadalmi osztályomba tartozik. Csakhogy
utolér, és megszólít:
— Evaline... Álljon meg!
Megfordulok, és találkozik a pillantásunk. Tudom, hogy
folytatni fogjuk a macska-egér játékot, ha másért nem is, az
illendőség kedvéért. De azt is tudom, hogyha továbbra is kitart,
ha nem unja meg, és nem vész el az érdeklődése, boldogan
beadom majd a derekamat, efelől kétségem sincs.
Rám mosolyog, és a karomra tett kézzel azt gondolja: így
kezdtük — és így is folytattuk egy ideig. Továbbléphetünk a jó
részekre
Bólintok, és egyszer csak egy nagy, aranyozott tükör előtt
állok, nézem a képet magam előtt. Feltűnik, hogy az egyszerű,
ronda ruhát olyan gazdag, lágy és selymes szövetre cseréltem,
hogy szinte lesiklik a testemről. Mély kivágása tökéletes
belátást nyújt a dekoltázsomba és az ékszereimre, amelyek úgy
csillognak-villognak, hogy alig látok mást rajtuk kívül.
Damen mögöttem áll, és elkapja a pillantásomat, miközben
elismerően mosolyog, és nem tehetek róla, de arra gondolok,
hogy kerülhettem ide, hogy lehet, hogy egy szegény, elárvult
szolgáló, mint én, ilyen nagyszerű helyen köt ki egy ilyen