Kettő

— Higgy!
Így teszek hát.
Elfogadom a lehetetlent, és vele tartok, egyenesen a kemény
kristályképbe, amely rögtön meglágyul és meghajlik, majd
befogad minket És nem csupán furcsán öltözködő
szereplőkként, hanem korhű ruházatban főszerepet oszt
kettőnknek.
A kezemre nézek, és meglepetten látom, hogy durvák és
repedezettek az ujjaim, bár rögtön felismerem magamat a
párizsi életemből, amikor Evaline voltam, a szolgáló, aki
Damen jöttéig agyzsibbasztó fizikai munkát végzett.
Végigsimítom a ruhám elejét, és érzem a szövet szúrását. A
visszafogott, komoly szabás cseppet sem lenyűgöző. De ettől
még tiszta és frissen vasalt, így próbálok egy kicsit büszke
lenni rá. És szőke hajam ugyan be van fonva, és kifésülve az
arcomból, egy-két zabolátlan tincsnek sikerül kiszabadulnia a
kontyomból.
Egy kereskedő franciául rivall rám, és bár tudom, hogy csak
szerepet játszom, hogy nem beszélem a nyelvet, valahogy nem
csupán megértem, amit mond, de válaszolok is. Egyik legjobb
vásárlóját felismerve bennem, a kezembe nyom egy érett, piros
paradicsomot, és állítja, hogy ez a legjobb. Figyeli, ahogy a
tenyeremben forgatom, megvizsgálom a színét, a keménységét,
majd beleegyezve bólintok, és aprópénzért nyúlok az
erszényembe, amikor valaki hirtelen nekem ütközik. A
gyümölcs kicsúszik a kezemből, és a földre esik.
A lábam elé meredek, és összeszorul a szívem a rakás piros,
szétfröccsent gyümölcshús láttán. Tudom, hogy sokba fog
kerülni, mert a konyhán nem fogják kifizetni nekem, sarkon
fordulok, az ajkamra szemrehányás tolul, és ekkor
megpillantom őt.
Sötét, fénylő haj, mély, csillogó tekintet, gyönyörűen
szabott ruhák és a legszebb hintó, ami valaha ezen a környéken
megfordult, eltekintve a királynőétől. Ő az, akit Damennek