Kettő

Nyárvidéken minden happy enddel végződik. Minden, ami
kicsit is tragikus vagy zavaró, gondosan cenzúrázva van,
úgyhogy ne aggódj! Még érhet egy-két meglepetés is. Tudom,
én is így jártam.
— Igazi meglepetések, vagy általad készítettek —
fészkelődöm közelebb hozzá. De ő gyorsan nemet int.
— Igaziak. Teljesen és tökéletesen igazi meglepetések. Az
emlékeim, mint tudod, nagyon régre nyúlnak vissza, olyan
régre, hogy néha kissé zavarosak. Úgyhogy úgy döntöttem,
végzek egy kis kutatást a Tudás Nagy Csarnokában, egyfajta
emlékezet felfrissítést, és történetesen eszembe jutott néhány
dolog, amelyet elfelejtettem.
— Úgy, mint... —nézek rá, mielőtt arra a csodálatos helyre
préselném az ajkaimat, ahol a válla találkozik a nyakával, és
azonnal megnyugtat a bőre majdnem-érintése és a langyos
pézsmaillat.
— Úgy, mint ez — suttogja, és eligazít, hogy ne őt, hanem a
képernyőt lássam. Összebújunk, majd Damen lenyom egy
gombot a távirányítón. Figyeljük, ahogy életre kel a képernyő,
és megtelik hatalmas, több dimenziós képekkel, mintha mi is
ott lennénk benne.
Abban a pillanatban, ahogy meglátom a nyüzsgő várost, a
macskaköves utcákkal és siető emberek tömegével, épp, ahogy
mostanság, mintha valami fontos dolguk lenne, pontosan
tudom, hol vagyunk. Kocsik helyett ugyan lovak és hintók
futnak az úton, talán túlságosan elegánsak a ruhák a mi
modem, lezser öltözetünkhöz képest, de ahogy az árusok
hangosan kínálgatják az áruikat, a hasonlóság meg döbbentő —
egy tizenhetedik századi kis bevásárlóközpontot látok.
Damenre lesek, a szememben ott a kérdés, ő válaszképpen
elmosolyodik, majd felsegít. Olyan gyorsan vezet a kép felé,
hogy nem tehetek róla, de megállok, mert meggyőződésem,
hogy az orrom neki fog csapódni, amikor is felém hajol, és ezt
suttogja: