Kettő

— Mi ez a hely — kérdezem a fehér, kifényesített
márványpadló és a boltíves mennyezet láttán, amelyen egy
lélegzetelállító freskó díszlik, rajta ragyogó, rózsás arcú
kerubok csintalankodnak egyéb mennyei teremtmények
társaságában.
Damen rám mosolyog, és egy tojáshéjszín kanapé felé int,
amely olyan puha és párnázott, hogy hatalmas
pillecukorfelhőnek látszik.
— Ez a születésnapi ajándékod. És, akármilyen furcsa
véletlennek tűnik is, egyúttal az évfordulós ajándékod is.
Hunyorogva végigfutok az emlékeim hosszú során, de nem
találok semmit. Még nincs egy éve, hogy először találkoztunk
— vagy legalábbis ebben az életben, úgyhogy nem igazán
tudom, milyen „évfordulóra" gondol
— Augusztus nyolcadika — biccent tanácstalan képem
láttán. —Augusztus nyolcadika, ezerhatszáznyolcban, hogy
pontos legyek, ez volt az első nap, amikor találkoztunk.
— Tényleg — hördülök fel. Csak erre vagyok képes, úgy
megdöbbenek a hírtől.
— Tényleg — mosolyog rám, és hátradől a felhőpárnákon.
Magához húz. — De nem kell hinned nekem, tudod. Láthatod a
saját szemeddel, tessék! — Az előttünk álló nagy asztalról
felvesz egy távirányítót, és egy nagy, kerek képernyőre
irányítja, amely a szoba egész falát beborítja. — Valójában
nem csupán láthatod, hanem meg is tapasztalhatod, ha
szeretnéd, ez csak tőled függ.
Fogalmam sincs, mire készül, nem is sejtem, mi történik itt
— Ezer éve dolgozom ezen, és azt hiszem, most végre
elkészült Gondolj úgy a kis találmányomra, mint valamiféle
interaktív színházra. Ahol hátradőlhetsz, és élvezheted az
előadást, de be is ugorhatsz, és részt vehetsz benne, te döntöd
el. De először is van néhány dolog, amit tudnod kell. Egy: nem
változtathatsz a végkifejleten, a forgatókönyv végleges. És
kettő — hajol felém, hogy végigsimítsa az arcomat —,