Kettő

De ő csak biccent, nem mintha nem olyasmit ismertem
volna be, amire még nem jött rá.
— Én... elmondtam egy varázsigét... egy kötést, és... hát,
pont az ellenkezőjét értem el vele, mint reméltem. Véletlenül
Romanhez kötöttem magam. — Nagyot nyelek, látom, hogy
kifejezéstelen arccal figyel, és képtelenség olvasni az arcáról.
— És... először nem mondtam el neked, mert... hát, mert
nagyon szégyelltem. Olyan volt... mintha a megszállottja
lettem volna, és... — Megrázom a fejem és fintorgok, amikor
eszembe jut, miket mondtam és tettem. — Mindegy, csak itt
voltam egészséges. Nyárvidéken. Ezért könyörögtem, hogy
gyere ide velem. Részben, hogy újra egésznek érezzem
magam, részben pedig, mert a szörny... a varázslat nem hagyta,
hogy őszinte legyek a földi síkon, akármikor megpróbáltam,
nem tudtam kimondani a szavakat, és nem hagyta, hogy
elmondjam... és csak azért, hogy... Damen az arcomra teszi a
kezét, és rám néz:
— Ever — suttogja —, minden rendben van.
— Sajnálom — motyogom. Érzem, ahogy a karja átölel, és
magához szorít. — Annyira, de annyira sajnálom!
— Most már vége Hogy oldottad meg — húzódik el
tőlem. Félrebiccentett fejjel néz rám.
— Aha — bólintok, és a kézfejemmel megtorlóm a
szememet. — Most már minden rendben... jobban vagyok, és a
Roman iránti meg szállottságomnak vége van. Én csak...
gondoltam, hogy tudnod kell. Utáltam titkolni előled.
Damen felém hajol, és homlokon csókol, aztán rám néz, és
így szól:
— És most, mademoiselle, szeretne nekivágni — Széles
gesztussal, mélyen meghajol előttem.
Elmosolyodom, és kézen fogva átröpít a mezőn, a gyönyörű
házacskába, amely olyan csodaszép, olyan díszesen
megmunkált, hogy nem tehetek róla, de megint csak levegő
után kapkodok.