Kettő

— Már tervezgettem egy ideje, és mivel a kunyhó nem
teljesen az én művem, kicsit átalakítottam, de a tulipánokat
kifejezetten neked csináltam. — Rám néz, és magához húz. —
Csak azt akartam, hogy jobban légy, hogy együtt élvezhessük,
csak mi ketten, tudod.
Bólintok. Szeretetteljes, hálás pillantásától elpirulok, ahogy
a megmagyarázhatatlan szégyenlősség rám tör.
— Csak mi ketten — billentem oldalra a fejemet, és
végignézek rajta. — Úgy érted, hogy nem kell visszarohannunk
a meglepetés bulira
Damen felnevet, és bólint, majd a vibráló, ragyogó vörös
mezőre vezet.
— Még készülődnek, megígértem, hogy kicsit később
benézünk, de egyelőre, mit gondolsz Pislogok, vagyis
összevissza pislogok, mert nem akarok sírni. Itt nem. Most
nem. Nem ezen a hatalmas mezőn, amely a halhatatlan
szerelmünket képviseli. Nyelek egy nagyot, és a torkomba nőtt
gombóc ellenére így szólok:
— Azt gondolom... azt gondolom, hogy hihetetlenül
szerencsés vagyok, hogy ismerhetlek téged, hogy szerethetlek,
és azt gondolom... azt gondolom, hogy fogalmam sincs, mihez
kezdenék nélküled. És azt gondolom, hogy hihetetlenül hálás
vagyok, hogy nem mondtál le rólam.
— Soha nem mondanék le rólad — feleli hirtelen
elkomorodó arccal, a szemembe nézve.
— Nos, biztosan kísértésbe estél — fordulok meg. Eszembe
jut, milyen sötétre fordultak a dolgok, milyen messzire
mentem, és néma köszönetet mondok Hekatének, hogy
teljesítette a kívánságomat és visszaadott mindent, ami a
világomban fontos.
— Egy pillanatra sem — szól. Az államnál fogva maga felé
fordítja a fejemet — Egyszer sem.
— Tudod, igazad volt. A varázslattal kapcsolatban. — A
számba harapok, és szégyellősen nézek rá.