Kettő

Huszonkettő
— Ott vagyunk már
Piszkálom a lágy, selymes kendőt, amivel Damen bekötötte
a szememet. Ostoba formalitás, mivel mindketten tudjuk, hogy
nem kell néznem, hogy lássak, de ettől még ő elhatározta, hogy
titokban tartja, úgy dönt, hogy minden egyes ponton
végigmegy, akár szükséges, akár nem.
Felnevet, és a hangja olyan dallamos, hogy megdobban tőle
a szívem. A kezemet fogja, az ujjaink összefonódnak, és a
tenyere majdnem-érintése a legmelegebb, legfinomabb
bizsergést és forróságot sugározza — amit soha többé nem
fogok magától értetődőnek tekinteni, főleg, miután már tudom,
hogy milyen, ha teljesen elvész.
— Felkészültél — kérdezi mögém lépve. Kioldja a csomót
a tarkómon, leveszi a kendőt, és lesimítja a hajamat, majd
maga felé fordít, és hozzáteszi: —Boldog születésnapot!
Elmosolyodok — még mielőtt kinyithatnám a szememet.
Meggyőződésem, hogy bármi is legyen, biztosan jó.
Amint megpillantom, levegőért kapok, leesik az állam, és a
torkomra szorított kézzel bámulom a csodálatos látványt, ami
alig látszik lehetségesnek —még Nyárvidékhez képest is.
— Mikor csináltad ezt — kérdezem, és küzdök, hogy
felfogjam az egészet. Egy tökéletes utópiára bámulok, egy
látszólag végtelen, vörös tulipánokkal teli mezőre, amelynek a
közepén egy kis házikó áll — Biztosan nem most csináltad.
Damen vállat von, az arcomat vizslató pillantásától
felforrósodik a testem.