Kettő

A barlang falai között pislákol a gyertya fénye, a sötétség és
fény árnyai váltakoznak. Miután megtisztítom az athamét,
háromszor áthúzom a gyertya lángján, és letérdelek a varázskör
közepére. Az egyik kezemben füstölő, a másikban az athame,
és újra elvégzem a múltkori rituálét, de ezúttal hozzáteszem:
Hekatét szólítom, az alvilág, mágia, a sötét Hold úrnőjét,
Oldja fel az átkot, vágja el a kötést, oltsa ki a sötét lángot!
Ó, boszorkányok nagy védelmezője, szeretett anya, szűz és
vén,
így akarom, ez a szavam — így legyen!
Elképedten kapok levegő után, amikor szél süvít át a
barlangon, és villámcsapás reccsenése hallatszik a fejem fölött.
Az ereje olyan erős rezgést vált ki a köböl, hogy felborulnak az
egymásba rakott székek, amikor a föld megmozdul. Ritmikus,
földrengésszerű remegés és rázkódás támad, valahonnan a
mélyből érkező lüktetés — erősödik, egyre erőszakosabb,
egyre terjed. Sziklák válnak le a falakról és omlanak körém.
Minden összeomlik, széthullik, és semmi sem marad, csak a
talaj, amelyen térdelek, törmelékhegy és az éjszakai ég.
A föld még mindig mozog körülöttem, amikor
felemelkedem, és köszönetet mondok. Miközben átvágok a
füstön és a romok között, végigsimítom sűrű, fénylő hajamat,
és olyan gyorsan és könnyedén manifesztálok egy öltözet tiszta
ruhát, hogy nem marad kétségem afelől, hogy az akaratom
beteljesült.