Kettő

mondta: az emberek ritkán veszik észre, ami az orruk előtt van.
És ezt biztosan nem látják.
Ledobom a táskámat, és előveszem a hosszú gyertyát és egy
csomag gyufát. A gyufa szisszenését és a sercegést a lágyan
lüktető hullámok zaja kíséri. A homokba állítom az égő
gyertyát, és elhelyezem az eszközeimet a takarón. Egy perc
alatt elrendezem őket, majd levetkőzöm, és kimegyek a
barlangból.
Magam köré fonom a karomat, nekifeszülök a bőrömet
szúró szélnek, és megpróbálom felmelegíteni magam. Nem
vagyok hajlandó észrevenni az ujjaimat bökő bordáim
kitüremkedését, és ahogy a csípőcsontom kiáll. Azt mondom
magamnak, hogy most már vége lesz, a gyógyulás közel van,
és senki, még a szörnyeteg sem akadályozhatja meg, hogy
meggyógyuljak.
A habos, fehér tajték felé sietek, keserű, hideg marásától
csikorog a fogam, és lemerülök a hullámok közé. Szorosan
behunyom a szememet a sós csípés ellen, a fülem megtelik
hangos, üvöltő morajlásával. Amikor a hullámok támadása
véget ér, a hátamra fordulok. A hajam körém terül, a testem
súlytalan, megszabadul a terhétől. A mellkasomhoz húzom a
térdeimet, és felnézek a sötét, komor égre, amely olyan
hatalmas és rejtélyes, hogy fel sem foghatom.
Megmarkolom az amulettet, amelyet Damen tett a
nyakamba, segítséget és védelmet kérek a kristályoktól, hogy
távol tarthassam a szörnyeteget, amíg megteszem, amit
szükséges. Hekaté kezébe teszem a sorsomat, bízva, hogy mint
a jin és a jang, minden sötétségnek meg van a maga fénye.
Újra meg újra lemerülök, míg meg nem tisztulok, és
megújulva készen állok elkezdeni. A partra gázolok, a
testemről víz csepeg, és csupa libabőr vagyok, de szinte észre
sem veszem. A hideget enyhíti a bizonyosság melege, a
meggyőződésem, hogy másodpercekre vagyok attól, hogy
lemészároljam a szörnyeteget, és megmeneküljek.