Kettő

Az a helyzet, hogy a mai napot egy teljesen beszínezett kör
jelzi, tehát ma holdfogyatkozás van.
Hekaté felébred.
Hirtelen pontosan tudom, mit kell tennem.
Ahelyett, hogy az újholdra várnék, hogy megkérjem az
istennőt, fordítsa vissza a varázslatot, ahogy az ikrek mondták
(ami valószínűleg csak arra volt jó, hogy felbosszantsa a
királynőt, ami miatt ilyen nyomorúságos kudarcot vallottam), a
mai napra kellett volna várnom, hogy újból elsötétüljön a Hold,
és visszatérhessek a forráshoz — pontosan oda, ahol elkezdtem
— Hekatéval, az alvilág úrnőjével, és szövetséget kössek vele.
A fiókba nyúlok, de nem az Árnyak könyvéért, hanem azért,
hogy átkutassam a hozzávalókért, amelyekre szükségem lesz.
Fejben ígéretet teszek Jude-nak, hogy később kárpótolom érte,
miközben összeszedem a kristályokat, gyógynövényeket és
gyertyákat a táskámba, majd a vállamra kanyarítom, és a partra
indulok — ez az egyetlen hely, ahol nemcsak a megfelelő
egyedüllétet, hanem a rituális fürdőhöz szükséges vizet is
megtalálom.
Semmi perc múlva már ott állok a szikla peremén, a
lábujjaim a kő szegélyére görbülnek, és kinézek az óceánra.
Olyan sötét, hogy egybeolvad az éggel. Felidézem az egy
hónappal ezelőtti, ugyanilyen éjszakát, amikor Damennel
jöttem ide, és biztos voltam abban, hogy nem tudok mélyebbre
süllyedni annál, hogy halhatatlanná változtatom a legjobb
barátnőmet. Akkor fogalmam sem volt, hogy annál is van
lejjebb.
Lemegyek az ösvényen, alig várom, hogy belekezdjek.
Óvatosan megyek a kiálló sziklák és a recés fordulók között. A
szívem dörömböl, a testem nyirkos az izzadságtól, és az az
érzés nőni kezd bennem, tudom, hogy el kell kezdenem,
mielőtt újból átveszi felettem az uralmat. Mélyen a homokba
süppedő lábakkal a barlang felé megyek, bízom abban, hogy
üres, épp, ahogy hagytuk. Tudom, hogy úgy van, ahogy Damen