Kettő

meséljek Nyárvidékről, arról a csodálatos, misztikus
dimenzióról a dimenziók között, vagy a hídról, amelyen a
halandók átkelnek a túloldalra — illetve legalábbis most még
nem. Egyszerre csak egyvalamit. — Én mindig itt leszek.
Sosem kelek át, és nem látom viszont a családomat... —
Megrázom a fejemet. — És, hát, számomra ez elég nagy
büntetés.
Haven felém nyúl, az arcán az a szomorú kiskutyatekintet,
aztán gyorsan elhúzza a kezet
— Hoppá, bocsi! Elfelejtettem, hogy utálod, ha
megérintenek. — Az orrát ráncolva a füle mögé simít egy
szélfútta hajtincset.
— Nem utálom, ha megérintenek — vonok vállat. — Csak
néha... hát, eléggé leleplező tud lenni, ennyi az egész.
— Nekem is az lesz
Ránézek. Fogalmam sincs, milyen rejtett adottságai
lehetnek még. Máris jóval előttem jár, egyetlen üveg elixír
után, ki tudja, mi lesz még
— Nem tudom — felelem a vállamat megvonva. — Egy
része azért történt, mert meghaltam, és...
Haven szeme összeszűkül, megfeszül, hogy lássa a
gondolataimat, de a pajzsomnak köszönhetően nem jut
messzire.
— Hát, mondjuk úgy, hogy halálközeli élményem volt. Az
meg szokta változtatni a dolgokat —Befordulok az utcájukba.
Haven rám néz, a tekintete rezzenéstelen, erős, az ujjai a
nadrágja egy kis szakadását piszkálják.
— Úgy tűnik, csak szemezgettél azokból a dolgokból,
amelyeket szeretnél, ha tudnék. — Felhúzza a szemöldökét,
kihívón, hogy tiltakozzak.
De nem teszem. Nem teszek semmit, csak lehunyt szemmel
bólintok. Nagyon unom a hazudozást, és hogy folyton
fedősztorikat kell kitalálnom. Jó érzés a változatosság kedvéért
beismerni ezt-azt.