Kettő

Huszonegy
Amikor odaérek az üzlethez, arra számítok, ott találom
Jude-ot, de az ajtó zárva van, és a táblán ez áll: ZÁRVA.
Miután megpróbálom gondolattal kinyitni, és kudarcot vallok,
átkutatom a táskámat, és reszkető ujjakkal keresem a
kulcsomat. Kétszer is elejtem, mire sikerül bejutni. Olyan
gyorsan süvítek el a CD-állvány mellett, hogy megfeledkezem
a jobb oldalon lévő angyalszobrocskákról, amelyek egy halom
üvegtörmelékként végzik a padlón. De nem állok meg, hogy
rendet rakjak. Oda sem nézek. Csak megyek a hátsó szobába,
az íróasztalhoz, ahol kihúzom a széket, és teljesen összeomlok.
Az asztalra borulok, a homlokomat a fához szorítom, és
küzdök, hogy egyenletes ritmust parancsoljak a pulzusomnak,
és lelassítsam a lélegzésemet. Halálra rémülök attól, amit
tettem, attól, amilyen mélyre süllyedtem. A tíz perccel ezelőtt
történtek újra és újra lejátszódnak a fejemben.
Így maradok egy ideig, míg le nem hűl a bőröm, és el nem
kezd tisztulni az agyam. Amikor végre felemelem a fejemet, és
körülnézek, észreveszem, hogy a naptár leszakadt a falról, és
előttem van az asztalon. A mai dátumot pirossal bekarikázták,
mellette pedig egy kérdőjel áll, és a nevem aláhúzva, és Jude
rendetlen macska kaparásával a következő szavak: talán ez
működik
És egyszer csak megértem. A megoldás, amire vártam, most
jött el, hála Jude-nak, éppen itt van, karnyújtásnyira tőlem.
Olyan hihetetlenül nyilvánvaló, hogy el sem hiszem, hogy még
nem gondoltam erre. Jude felületes karikájára bámulok, és
benne a kisebb, nyomtatott körre, amely a holdfázisokat jelzi.