Kettő

kellett volna idejönnöd. Nem akarom, hogy itt legyél. Roman
sem akarja, hogy itt legyél. Nem látod, micsoda egy vicc vagy
— Nézi a pattanásos államat, beesett mellkasomat, amely
szöges ellentéte az ő porcelánbőrű tökéletességének és
domborulatainak. — Fordulj szépen sarkon, és menj vissza
oda, ahonnan jöttél, jó Most mára saját szabályaim szerint
élek, és ezek a szabályok a következők: ha nem takarodsz el
innen, ha megpróbálod elnyújtani ezt a látogatást, és valami
őrültséget csinálni, akkor te leszel az, akinek baja esik. — Az
ujjai a csuklóm köré fonódnak, míg nem érnek körbe rajta, és a
pillantása egyszer sem rezdül. — Szarul nézel ki. Elcseszett
hajú, pattanásos roncs vagy. — Megrázza a fejét, a haja fekete,
hullámos tincsek és platinaszőke frufru fényes örvénye. — Mi
történt, Ever Damen meggondolta magát, mégsem akarja
veled tölteni az örökkévalóságot, és megvonta az elixírutánpótlást
Szóra nyitom a számat, de nincsenek szavaim. Romanre
nézek, könyörgök, rimánkodom, hogy lépjen közbe és segítsen,
de ő csak legyint, a szemében látom, hogy végzett velem. Most
már tudja, hogy nem Drina vagyok, egyedül maradtam.
Más választásom nem lévén, felemelem azt a kezemet,
amelyiket Haven olyan erősen szorítja, hogy már elfehéredett
és elzsibbadt, aztán olyan hirtelen és váratlanul megpördítem
őt, hogy mire szembeszállhatna velem, a háta a mellkasomhoz
csapódik.
A számat a füléhez tartva így szólok:
— Sajnálom, de nem tudom elnézni, ha így beszélnek
velem. — Érzem, hogy küzd ellenem, szabadulni próbál, de
nincs értelme, senki sem győzi le a szörnyeteget, senki sem,
csak...
A pillantásom az előttünk függő aranyozott keretű tükörre
téved, és a látványunk mellbe vág — Haven gyűlölettel teli
pillantása tökéletes mása az enyémnek. Az arcom olyan dühös,
olyan eltorzult, annyira... iszonyatos, hogy alig ismerek